Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L'Ordine Nuovo," 1925. március 15.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
Nincs jobb mód, hogy megemlékezzünk a Kommunista Internacionálé ötödik évfordulójáról, arról a nagy világszervezetről, amelynek mi, olasz forradalmárok, ma inkább mint valaha aktív és integráns részének érezzük magunkat, mint hogy lelkiismeret vizsgálatot tartunk, mint hogy megvizsgáljuk azt az igen keveset, amit eddig tettünk és azt a hatalmas munkát, amit még eztán kell megtennünk. Ezzel hozzájárulnánk ahhoz, hogy tisztázzuk helyzetünket, különösen hogy eloszlassuk a pesszimizmusnak azt a komoly és sötét felhőjét, amely még a legképzettebb és legfelelősségteljesebb aktivistákat is nyomasztja és amely nagy veszélyt jelent, jelen pillanatban talán a legnagyobb veszélyt, mert következményei a politikai passzivitás, a szellemi tunyaság és a jövő iránti szkepticizmus.
Ez a pesszimizmus szorosan kötődik országunk általános helyzetéhez; ez a helyzet magyarázza, de nem igazolja, természetesen. Milyen különbség lenne köztünk és a Szocialista Párt, a mi akaratunk és a párt hagyománya közt, ha mi is csak fellendülő időszakban tudnánk dolgozni és lennénk aktívan optimisták, akkor, amikor a helyzet kedvező, amikor a dolgozó tömegek – ellenállhatatlan lendülettel – spontánul megmozdulnak és a proletárpártok kényelmesen elhelyezkednek a hintós légy kényelmes pozíciójába? Milyen különbség lenne köztünk és s Szocialista Párt között, ha mi is – bár más megfontolásokból, más szempontokból indulnánk ki, bár nagyobb felelősségérzetünk lenne és kimutatnánk, hogy azzal a cselekvő szándékkal lennénk ilyenek, hogy alkalmas szervező erőt és anyagot biztosítsunk minden esetlegesség kivédéséhez – a fatalizmusra hagyatkoznánk, abban a kellemes illúzióban ringatnánk magunkat, hogy az események csak egy meghatározott, általunk előrelátott fejlődési vonal szerint mehetnek végbe, amelyben csalhatatlanul megvan a rendelkezésünkre álló töltések és csatornák rendszere, amelyek benne alakulnak ki, öltenek formát és nyernek történelmi befolyást? Ez s gordiuszi csomó, amely össze-vissza van tekerve, mert a passzivitás kívülről serény munkának látszik, mert úgy néz ki, mintha lenne egy fejlődésvonal, egy olyan sodrás, amelyben a munkások izzadnak és azon fáradoznak, hogy dicséretes módon kimélyítsék.
A Kommunista Internacionálét 1919. március 5-én alapították, de ideológiai és organikus megszervezése csak a II. kongresszuson történt meg 1920. júliusában-augusztusában, az alapokmány és a 21 feltétel jóváhagyásával. A II. kongresszustól számítva kezdődik meg Olaszországban a Szocialista Párt felgyógyításáért folytatott kampány, méghozzá országos méretekben, mert az azt megelőző márciusban a torinói szekció már megkezdte ezt azzal az indítványával, amit a párt közelgő országos konferenciájára – amit éppen Torinóban tartottak – nyújtott be, de ami nem talált jelentős visszhangra (az asztenzionista frakció firenzei konferenciáján, amit 1920. júliusában tartottak, a második kongresszust megelőzően, visszautasították az "Ordine Nuovo" egyik képviselőjének a javaslatát arra, hogy szélesítsék ki a frakció alapját, tegyék kommunistává, anélkül az asztenzionista előítélet nélkül, amely gyakorlatilag elveszítette létjogosultságának nagy részét).
A livornói kongresszust, a livornói kongresszuson bekövetkezett szakadást a II. kongresszushoz, a 21 feltételhez kapcsolták, és úgy állították be, mint a II. kongresszus "formális" határozatainak szükséges következményét. Ez hiba volt, és ma már következményeiből fel tudjuk mérni egész kihatását. Valójában a II. kongresszus az olasz helyzet, sőt az egész világhelyzet életszerű interpretációja volt, de mi – egy sor okból kifolyólag – cselekvésünkben nem abból indultunk ki, ami Olaszországban történt, az olasz tényekből, amelyek a II. kongresszusnak adtak igazat, amelyek annak a politikai lényegnek egyik és legfontosabb megnyilvánulása volt, ami a II. kongresszus által hozott döntéseket és szervezeti rendszabályzatokat áthatotta. Ezzel szemben mi arra szorítkoztunk, hogy a formális kérdéseket, a tisztán logikai és tisztán koherens kérdéseket hangsúlyozzuk, és vereséget szenvedtünk, mert a politikailag szervezett proletariátus többsége nem adott nekünk igazat, nem jött velünk, bár oldalunkon állt az Internacionálé presztízse és tekintélye, ami hatalmas volt, és amiben bíztunk is. Nem tudtunk szisztematikus harcot folytatni, olgat, amely képes lett volna elérni és gondolkodásra késztetni a Szocialista Párt minden sejtjét és alkotóelemét. Nem tudtuk minden olasz munkás és paraszt számára érthető nyelvre lefordítani az 1919-20-as évek minden egyes olasz eseményének jelentőségét. Livorno után nem tudtuk felvetni a kérdést: miért jutott erre a következtetésre a kongresszus. Nem tudtuk gyakorlatilag felvetni a kérdést, hogy megoldást találjunk rá, hogy folytassuk sajátos küldetésünket, ami az volt, hogy megnyerjük az olasz nép többségét. Meg kell mondani: elsodortak bennünket az események, akaratunk ellenére egy aspektusa lettünk az olasz társadalom általános felbomlásának, amely olyan fehéren izzó olvasztótégellyé vált, amelyben minden hagyomány, minden történeti forma, minden döntő eszme sorban, maradék nélkül megolvadt. Egy vigaszunk volt, amelyhez makacsul ragaszkodtunk, hogy senki sem menekült meg, hogy elmondhattuk, mi már akkor matematikailag előreláttuk a kataklizmát, amikor a többiek még a legszebb és legbutább illúziókban ringatták magukat.
A livornói szakadás után egy szükségállapotba léptünk. Csak ezt az igazolást tudjuk adni magatartásunkra, tevékenyséfiünkre a livornói szakadás után: a szükségszerűség, amely kíméletlenül vetődött fel, legelkeserítőbb formájában, az élet vagy halál dilemmájában. A polgárháború tüzében kellett párttá szerveződnünk, legodaadóbb aktivistáink vérével szilárdítottuk meg szekcióinkat, megalakulásukkal, összeverbuválódásukkal együtt csoportjainkat gerillakülönítményekké kellett átalakítanunk – a legvadabb és legnehezebb gerillaharc volt ez, amit munkásosztály valaha is vívott. Mégis sikerült: a párt megalakult és erős volt. Acélfal, persze ahhoz túl kicsi, hogy harcba bocsátkozzon az ellenséges erőkkel, de elegendő ahhoz, hogy egy szélesebb alakulat váza legyen, egy olyan hadseregé, amely – hogy olasz történeti nyelvet használjunk – a caporettói vereség után megvívta a piavei csatát.
Íme, a jelenlegi probléma, könyörtelenül, ez: nagy hadsereget alakítani az elkövetkező csatákra, úgy megalkotni, hogy abba a keretbe kerüljön, amely Livornótól máig megmutatta, hogy ellent tud állni, bizonytalankodás nélkül, meghátrálás nélkül, a fasizmus kegyetlenül megindított támadásának. A Kommunista Internacionálé II. kongresszus utáni fejlődése megfelelő terepet biztosit számunkra ehhez, s mégegyszer értelmezi – a III. és a IV. kongresszus határozataival, amelyeket az 1922 február-júniusi és 1923 júniusi kibővített Végrehajtó Bizottsági ülés határozatai is kiegészítenek – az olasz helyzetet és az olasz helyzet szükségleteit. Az igazság az, hogy mi, mint párt, már tettünk néhány lépést ez irányban: nem marad más hátra, mint tudatosítani ezeket és bátran folytatni. Milyen jelentősége volt valójában a Szocialista Párt kebelén belül törtónt eseményeknek: első időben a reformistáktól való elszakadásnak, majd a Pagine rosse szerkesztő-csoportja kizárásának, végül és utoljára az egész harmadik-internacionalista frakció kizárási kisérletének? Ez a pontos jelentőségük: hogy miközben pártunk, mint olasz szekció, tevékenységét kényszerült védelmi fizikai harcra korlátozni s fasizmussal szemben és megőrizni kezdetleges struktúráját – mint nemzetközi párt működött és folytatta azt a működését, hogy új utakat nyisson a jövő felé, hogy politikai befolyási körét kiterjessze, hogy kivezesse a tömegek egy részét a semlegességből, akik előbb közömbösen és tétován álltak és néztek. Az Internacionálé tevékenysége volt egy bizonyos ideig az egyetlen, ami lehetővé tette pártunknak, hogy a széles tömegekkel hatékony kapcsolatot tartson, amely megőrizte a vitaszellemet és a mozgási képességet a munkásosztály jelentős rétegeiben, amit az adott helyzetben lehetetlen volt számunkra másként elérni. Kétségkívül nagy sikerünk volt, hogy a Szocialista Párt tömbjéből kiszakítottunk csoportokat, hogy elértük – amikor a helyzet a legrosszabbnak látszott –, hogy az amorf szocialista kocsonyából olyan magok alakuljanak ki, amelyek bizonyítják, hogy van hitük, mindennek ellenére, a világforradalomban, amelyek tényekkel, ha kellett szavakkal (amelyek úgy tűnik, jobban égetnek mint a tettek) ismerték el, hogy tévedtünk 1920-21-22-ben. Ez a fasizmus és a reakció veresége volt: ha őszinték akarunk lenni, ez volt a fasizmus és a reakció egyetlen fizikai és ideológiai veresége az olasz történelemnek ebben a három évében.
Energikusan fel kell lépni pártunk néhány – akár legfelelősségteljesebb és legkvalifikáltabb – csoportjának pesszimizmusa ellen is. Jelen pillanatban ez képviseli a legnagyobb veszélyt, abban az új helyzetben, amely most van kialakulóban országunkban, és amely szankcióját és letisztulását az első fasiszta törvényhozásban éri majd el. Nagy harcok közelednek, talán véresebbek és nehezebbek mint az elmúlt évek harcai: ezért szükséges vezetőinkben a legnagyobb energia, a párt tömegeinek centralizálása és legnagyobb megszervezése, nagy kezdeményező szellem és igen nagy gyorsaság a döntésben. A pesszimizmus többnyire ezt a hangot üti meg: térjünk vissza egy Livorno előtti helyzethez, végezzük el ugyanazt a munkát, amit Livorno előtt csináltunk és amiről azt hittük, véglegyes lesz. Minden elvtársnak be kell bizonyítani, hogy politikailag és elméletileg is mennyire téves ez az álláspont. Biztos, hogy még erősen harcolni kell majd, biztos, hogy pártunk Livornoban megalakult alapvető magjának feladata még nem fejeződött be és még egy darabig nem is fejeződik be (élő és aktuális lesz még a győztes forradalom után is). De többé nem leszünk egy Livorno előtti helyzetben, mert a világ és az olasz helyzet 1924-ben nem olyan, mint 1920-ban volt, mert mi magunk sem vagyunk már olyanok, mint 1920-ban és nem is akarunk újból olyanok lenni. Mert az olasz munkásosztály nagyon megváltozott és nem lesz többé a világ legegyszerűbb dolga újból elfoglaltatni vele – ágyúként kályhacsövet használva – a gyárakat, miután fülüket ráhangoltuk és vérüket felkorbácsoltuk a maximalista ünnepségek rossz demagógiájával. Mert létezik a mi pártunk, ami mégiscsak valami, amely bebizonyította, hogy valami, és amelyben nekünk végtelen a hitünk, mint az olasz proletariátus legbecsületesebb, legegészségesebb és legjobb részében.